Megfáradt családok?

 Arról vernyákol az ország, hogy mennyire ki vannak merülve a családok a home office és a digitális oktatás ördögi körében. Hogy mennyire kimerítő, hogy dolgozni kell otthon, közben a gyerek képtelen önállóan tanulni, kezelni a technikát és feltölteni, visszatölteni az anyagot. Miközben a gyerekek lassan olyan tudással rendelkeznek, hogy simán megbirkóznak az IT-feladatokkal és inkább a szülők pislognak, hogy miket tud a csemetéjük. Az egy más dolog, hogy a használandó rendszerek néha alapvető hiányosságokkal küzdenek. A szülő kénytelen azzal is foglalkozni, a gyerekek is le vannak terhelve, mert legyünk erősek, vannak lelkiismeretlen pedagógusok, akiket semmi sem érdekel, csak kiadják valahogy a feladatot, nem adják le az anyagot, csak várják a megoldásokat és a gyerek elégtelent kap, ha nem tud valamit. A gyerekeket túlterhelik, olyan anyagot kérnek számon, amit le sem adtak. Az meg eszükbe sem jut, hogy a szülő általában ugye nem pedagógus és nem tudja megtanítani a gyermekét arra, amit számon kérni igyekeznek tőle. Emellett még a saját munkájában is teljesítenie kell, még többet is dolgozik, mint amikor még bejárt valahova irodába.

Természetesen nagyon lelkiismeretes pedagógusokról is tudok, akik minden tőlük telhetőt megtesznek, erőn felül vállalnak. A gyerekek pedig a két véglet között alkalmazkodni próbálnak és persze a szülő is, aki napi kapcsolatban van a tanárokkal, kiszolgálja a gyereket, segít neki eligazodni a különböző jelszavak kavalkádjában, a különböző platformok használatához segítséget nyújtani.

Szóval, nagyon nehéz a helyzete mindenkinek, de ami miatt elkezdtem írni, hogy nem csak ők vannak nehéz helyzetben. Például ugye ott vannak a szociális munkások, csak hogy egy kicsit hazabeszéljek. Hagyjuk is, hogy a kormányzati kommunikáció még említésre sem méltatta ezt a területet. Nos, tegyük hozzá, hogy a szociális munkások jelentős része nem volt home office-ban. Végig nyomták a vészhelyzeti időszakokat, rendszerint szabadság nélkül,. Ezt követően miután ellátták a Covid fertőzötteket, meg kellett tartani a nyári napközit heteken, hónapokon keresztül egész nyáron a gyerekeknek, mert kimerültek a magyar családok. Újabb vészhelyzet, újabb szolgálat következett ezután. Nincs megállás, Most is lesz nyári tábor, most is heteken át, vannak intézmények, ahol egész nyáron át. Mert segítség kell a családoknak.

Ugye, a szociális munkás fura egy szerzet. Nincs ugyanis családja, még véletlenül sem. Nincs gyereke, aki percenként hívogatja telefonon a munkahelyén, hogy mit hogy és hol talál, mit hova és hogyan és miért töltsön fel, hogy meg tudjon felelni az iskolai követelményeknek. A szociális munkásnak ilyen élményben nincs része. És nem érdekli a nyár sem, amikor a megfáradt családok lepasszolják a gyerekeiket a táborba, ő meg akkor sem lehet a családjával, mert a mások gyerekére kell vigyáznia, fegyelmezni, programot tervezni és szervezni. Persze, utána hazamehet és lehet a saját szeretteivel is. Már, ha közben nem csörög a telefon, ami megjegyzem hétvégén sem hagy nyugtot neki, mert mindenkinek az élete fontosabb, mint az övé. Rekedten az egész napos fegyelmezéstől, mert ugye a gyerekek azért igyekeznek megszegni a szabályokat és ha valami baj van, akkor a szociális munkást még jól fel is jelentik a szülők. Fáradtan az egész napos rohangálástól még álljon neki a háztartásnak, a főzésnek és gondoskodjon a családról.

Tegyük hozzá, hogy a szociális munkás nem pedagógus és nincs olyan végzettsége, hogy foglalkozhasson a gyerekekkel. De minden nyáron kötelezik rá őket, menni kell,  ha tetszik, ha nem. Akkor is, ha valakinek nem való ez a terület és rosszul érzi magát benne. Nincs kiút, csinálni kell. Ha tiltakozni mer, akkor lehet menni. De ezt nem szükséges figyelembe venni, nem kell a szociális munkást sem megbecsülni, sem megemlíteni, hiszen neki nincs családja, nincs magánélete, neki nem nehéz, ő nem kimerült és természetesen örömmel teszi a dolgát. S legfőképpen örül, hogy van munkája. S akkor még említhető a szakma nem létező megbecsültsége és folyamatos megalázása a kormányzati szintről, miközben  a társadalom még annyiba sem veszi az ágazatot, mint például az egészségügyi dolgozókat.